„Fölébreszteni az emberekben az éneklés magányát” – Nyitrai Mariann

„Fölébreszteni az emberekben az éneklés magányát” – Nyitrai Mariann

Interjú Nyitrai Mariannával a III. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozójának apropóján

 Éppen egy hete került megrendezésre a III. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója. A szombati skanzeni forgatagot követően a másnap már belsőbb körben, szakmai jellegű programokkal telt. A mesterkurzusokra csallóközi, magyarpéterlaki, somogyi és moldvai adatközlők érkeztek a Hagyományok Háza meghívására. Az énekesek Dömötörfi Józsefné Szmodics Borbála és Szakál Miklósné Szmodics Rózsa éneklésén keresztül kerülhettek közelebb a dunántúli vokális kultúrához, akiknek hangját már az Új Pátria sorozat Nemespátró c. lemezéről is ismerhetjük. Az ismeretszerzést és a közös „danolást” a szennai Zselic Alapfokú Művészeti Iskola népi ének tanára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem óraadó tanára, Nyitrai Marianna néprajzkutató vezette. A következő beszélgetésben őszintén vallott a személyes találkozások szerepéről, egyéni útkeresésről, az énekesek feladatáról.

A népzenei találkozók és fesztiválok sorában mit képvisel a Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója?

Az átörökítésnek egy modernebb városi változata ez a találkozás, eszmecsere. Újraélés, új formák keresése, hiszen ami a hagyományos életközösségekben természetesen rendeződik: táncok, bálok, ünnepek, azt egy nagyvárosban, a kitágult kapcsolatrendszerben nagyon nehéz koordinálni. Ennek egy újabb fóruma ez a találkozó,”sátoros ünnep”.

A hangszeresek funkciója mondhatni adott a táncházmozgalomban, de mi a feladata egy énekesnek mindebben? Értem itt a színpadi megmutatkozáson túl a közösséggel együtt megélt aspektusát.

Nagyon nagy, ugyanakkor nem biztos, hogy felismert az énekesek részéről. A szerepkör a képzésben is az előadó-művészet, a „kifeleéneklés”, megmutatás irányába tolódott el, míg az éneklés magányos, belső  tere, annak az élettere, ahogy a határban daloló ember „hírül adja” örömét, bánatát, már szinte teljesen ismeretlen. Az én szerepemet ebben úgy látom, amiért egyébként faluközösségbe, a zselícségi Szennára költöztem, hogy saját közösségemben „visszatanítsam” a gyerekeknek azt a dalvilágot, amit a faluból már nem nagyon tudnak megtanulni. Így az a kis közösség újra elkezdi használni a „tudását”,az énekelni akarást.. Ennél nagyobb lehetőség nem létezik egy énekes, pedagógus számára. Ez feladat. Egy „gyüttment” énekes is felismerheti, hogy kis közösségében mi lehet a formája az együtténeklésnek, vagy mi lehet a szerepe a magányos dalolásnak. Ehhez nem kell a tévés szereplés, a közvetítő, nem ez a cél. Legalábbis nem végcél… Én azért énekelek, hogy más is akarjon, ne engem hallgasson (persze ha tetszik akkor hajrá ! ) de velem együtt énekeljen. Fölébreszteni az emberekben az éneklés magányát, örömét, azt gondolom, hogy ez lehet egy feladat. Tenni kell ezt is, nem magyarázni…

Mi fűzi a dunántúli énekes anyaghoz?

Bergics Lajos (Zengő együttes, Pécs),többek között  a dunántúli hangszeres zene  gyűjtője, művelője ( vonósok) adta a kezembe az első gyűjtéseket, azokat a bizonyos Pátria gyűjtéseket is. Ezekből persze Zengő számok készültek, de úgy kaptam a felvételeket, többek között nemespátróit, hogy a stílus elsajátítása szerint hallgassam át. És hát annyira nyilvánvalóan gyönyörű volt számomra, nem volt kérdés, hogy az egészet (Karádi, pátrói surdi,koppányi) végigtanulom. Így épült bennem maga a szemlélet is, a díszítés és hangsúlyozás rendszere. Azóta Paksa Katalin kutatásait is olvasom, jó ezt rendszerben látni.

Manapság természetes, hogy pár kattintással is elérhetünk eredeti gyűjtéseket. Amellett, hogy fantasztikus eszköz, tud élni ezzel az ebben felnövő generáció?

Ez nagyon jó kérdés! Nem biztos, hogy ez a nagy bőség a megoldás. Sokkal nehezebb utat választani és utat találni. Ami valójában elindította a népzene újratanulás- rendszerét, módszerét, az mégiscsak az élő hagyománnyal való találkozás volt. Ma, abban a pillanatban, hogy elektronikusan elérhetőek a felvételek, nem biztos, hogy generálja a fiatalokban, hogy megismerjék a dalolót, ne csak a dalt.. Eközben az énekesek közül rengetegen élnek még, akik régiesen énekelnek, egyáltalán énekelnek, jellemzően Erdélyben, Felvidéken, tehát egyedül a Kis-magyarországi régió az, ahol hamarabb megszűntek az emberek énekelve mulatni, énekelve létezni. Az jó tehát, hogy ilyen lehetőségek vannak egy kattintásnyira, de elnyomhatja annak a vágyát, hogy megtapasztaljuk az élő mesterekkel való találkozást. Egyszerűen a médiákon felnövő generációk virtuális, vagyis nem valós kapcsolatokban élnek embertársaikkal. Kivált a hagyományos életközösségekkel, már ha van ilyen még határon belül..

Itt kerül esetleg a képletbe egy ilyenforma esemény?

Igen, éppen azt mutatná be egy ilyen szakmai nap, mesterkurzus, hogy egy „tolmácson” keresztül hogyan lehet és kell hallgatni ezeket a gondolatokat és zenéket. Számomra ez a népzeneoktatás vezérfonala. Rengeteg élő mester van, akitől még tanulni lehetne, de nem látom, hogy a művészetoktatásban ez szervesülne. Intézménye válogatja… Az énekeseknél tapasztalom, ahogy főként a média hatására elvonódik a figyelem a hagyományos éneklő előadásmódról, és eközben egy szép hangon, kissé öncélúan zengő nótázás kerül előtérbe. A mesterekkel való találkozás is gyakran nem a legmélyebb rétegek feltárása végett történik, hanem nyersen fogalmazva „pózolásnak” tetszik. A dolgunk az lenne, hogy megfigyeljük, mi az, amivel az adatközlő még benne él, s mi az, amivel leválik közössége dalos életéről, és önmagáról. Sok együttléttel megtanulhatjuk ezt a fajta anyanyelviséget, amennyire lehet.

Van, amit a változás érdekében már az oktatásba bele lehetne csempészni?

Ma például a vonós mellett a régi hangszeres kultúrával való foglalkozás egészen elsorvadt. Itt inkább arra gondolok, mit „szeretnek” népi hangszernek az emberek és mit hallgatnak meg szívesen. (vonószenekar) Persze meg van ennek is az oka, hiszen nem egy táncházzenei világ a pásztorhangszereké. Egy szemlélődő zenei világ ez, még akkor is, ha szólt tánc alá is. Gondoljunk csak a hosszúfurulyára, dudára, citerára, . Most olyan helyzetben vagyunk, hogy felmutathatjuk általuk, mi is  a magyar  népzene mélyebb rétege. Mindenhol a felgyorsult, izgága világ veszi körül a fiatalokat zenében, táncban, életformában, családban, iskolában, mindenütt. De a magyar népzene nem csak tánczene!  Így valóban nehéz egy lassúbb ritmusú világ mellé leültetni, mellészegődtetni az emberi lelket. De ez egy feladat, olyasmi, amit vagy felvállal az ember és csinálja, vagy beletörődik, belesimul a divatba.

Tapasztalata szerint zenészek és énekesek között ki tud alakulni az a természetes viszonyrendszer, ami egy hagyományos közösségben kimondatlanul is elrendezetten működik?

Egy ember énekét és egy embercsoport közös éneklését kísérni is más állapot, de mivel nincsenek meg ezek a természetes közegek, ezért nincs alkalom ebbe beleszokni. A táncházakban megtörténik ez úgy ahogy. Ám nehezen valósul meg, hogy az évkör ünnepein minden természetes éneklési alkalomban jelen legyen az a zenész csapat, akikkel összeszoktál. Egy zeneiskolai környezetben szép feladat összeszoktatni énekest a zenésszel, zenészt az énekessel. Ráadásul mindenki zenész…Az énekes is… A látszólagos kamarazenélések helyett, ahol összeállított számokban két-három versszakot kap az énekes, s kísérő szerepbe ritkán vonul vissza a hangszeres zenész, lehetne több figyelmet szentelni egymásra, a „prímásra”, mert akkor és ott az énekes az! .Énekelje ki magát az az ember. Ez nem véletlen mókázás.

Útravalóként arról kérdezném: hogyan találjunk saját feladatot az említett bőségben főként az, akinek nem adott?

 Ki-ki igazi szívbéli tetszése szerint válassza azt, amiről úgy érzi, hogy emeli lélekben. Itt a dialketusokban készült több ezer felvételre gondolok. Ha az egy nóta, egy dallam, akkor meg kell nézni annak az élő emberi környezetét. Indulhat akár egy énekestől (számomra ilyen volt Ambrus Sándorné Márton Kata) vagy szövegüzenettől is, majd ilyen kis kapukat nyitva érdemes a nagyvilág felé haladni. Apróbb kisebb, lépésekben érdemes rátalálni erre a zenei kozmoszra… Az ember megtalálkozik az archaikus zenével, ha tetszik népzenével, s nem csak zenei téren tárul fel régiség, hanem magában az emberi életformában egyfajta „régiesség”. Ez alatt nem fosszíliákat értek, hanem azt a nyelvezetet, ami egy egyetemes emberi kapcsolatrendszer. Ez örök. Én ebben hiszek. Ez a „régi stílus” nem múlt el, mert pont attól születik meg mindenkiben ennek a szeretete. Itt : a népdal szeretete. Fordítva haladva is kinyílik a világ, csak utána káosz lehet: „hova kapjak?”. Érdemes egy úton végigmenni, én ezt látom. Lehet keseregni azon, hogy mennyi minden eltűnt, de lehet azt is nézni, hogy ebben a fennmaradt nagy bőségben mindenkinek útja van, tessék megtalálni! A magunk útján járni persze egy nehéz szellemi és lelki folyamat, feladat, ugyanakkor a legszebb. A zene nem illusztrál semmit, az ami. Nehéz ezt tanítani, de egy ponton túl már nem is kell. Aki rátalál az aranytollra, a tűzmadarat is megleli…

Sárközi-Lindner Zsófia

Fotó: http://www.montazsmagazin.hu