Páva mese: Az első küldetés

Páva mese: Az első küldetés

Nem mondom, hogy nem féltem hazamenni, amikor az egész napot annak a furcsa épületnek a belsejében töltöttem, melyben érdekes táncokat és dalokat mutattak be, népviseletbe öltözött gyerekek; de valahogy hazafele éreztem, hogy nem lesz nagy baj, mert ha valahol ott kell lenned, akkor minden úgy alakul, hogy ott legyél.

Nagyi már kétségbeesetten keresett mindenütt, ezt főleg abból tudtam, hogy többször hívott, sőt számtalan üzenetet is küldött, a maga módján. Pedig, Nagyi szinte nem is ért ehhez. Sajnos a varázslatos épületben nem működött a telefonom és ha működött volna, se vettem volna elő, annyira lekötöttek azok a dolgok, amiket ott láttam, így észre se vettem, hogy tulajdonképpen egy nagyon jó cinkostársa leltem benne.Ő volt az, aki miután megtalálta az eldobott ellenörzőmet és rájött, hogy mivel is kellett foglalatoskodnom, nagy bölcsen csak annyit írt, hogy menjek át hozzá, Anyuéknak azt mondta, nála alszom.

Persze át is mentem és miután megkaptam a kötelező fejmosást, megkérdezte, hogy miket láttam. Én csak meséltem, meséltem a számomra ismeretlen dolgokról, amikkel találkoztam. Csak Süsüt hagytam ki a történetből, mert úgy éreztem, őt egyelőre nem kellene bemártanom, adok neki még egy esélyt. Mire a történet végére értem, Nagyi elkezdett mesélni a Dédi gyerekkoráról, amikor még sokkal hétköznapibb eseménynek számított néptáncosokat, népdalénekeset látni a kis faluban, ahol felnőttek a testvéreŐ volt zalanppentekonokhozezt főleg abból tudtam, hogy többször keresett, sőt számzalanŐ volt zalanppentekonokhozezt főleg abból tudtam, hogy többször keresett, sőt számzalanivel. Sőt azt is megjegyezte, hogy a Dédi életében ezek a táncok jelentették a kikapcsolódást, hétvégén mindenki énekelt, vagy muzsikált. De a legjobb az volt, hogy megígérte, minden héten segít majd, hogy tovább figyelhessem, mi történik. Persze a bejutást én is meg tudom oldani, de a sulival kapcsolatban elkél a segítség…

Így is lett és miután sikerült elkérni magam az utolsó óráról, azonnal rohantam a stúdió felé. Mikor odaértem, a bejárat előtt pár, magasabb férfi éppen a TV Macit próbálta felsegíteni egy hatalmas járműbe, hogy bevigyék a kapun. Nekem persze több se kellett, ahogy épp nem figyeltek, felugrottam mellé és ő nagy kedvesen úgy fordult, hogy pont eltakart. Mikor biztonságban voltam, azon nyomban megköszöntem neki.

Úgy döntöttem, hogy most egy új részt fedezek fel : elindulok oda, ahol a gyerekek az egész napjukat töltik a felvétel előtt. Sikerült is bejutnom egy terembe, ahol egy fiú, mielőtt belekezdett volna a táncba, mindig elüvöltötte magát, hogy verbunk. Nem tudtam, mit jelent így, amikor abbahagyta, megkérdeztem tőle. A srác, miután készségesen válaszolt a kérdéseimre egy hatalmas szívességet kért : vigyázzak a tengerimalacra, amit reggel, kidobva talált. Azt mondta, nagyon szereti az állatokat és nem tudta otthagyni, de a felvételre nem viheti magával.

Nagyon büszkén lépkedtem az épületben, ahol nem is szabadott volna lennem, egy állattal a zsebemben, akinek nem is lehetett volna velem lennie. Miközben elöntött a dicsőség, rájöttem, hogy ha megint találkozom egy olyan szép lánnyal, mint a múltkor, akkor azonnal élőkapom a kis tengerimalacot, hogy szóba tudjak elegyedni vele.

lumidance-gyimesi

Nem mondom, hogy teljesen véletlenül, de találkoztam is egy eszméletlenül szép lánnyal, aki varázslatosan énekelte a -mint később jelezte- gyimesi népdalokat. De odamenni mégse mertem, úgyhogy egy trükkhöz folyamodtam : elengedtem a kis rágcsálót, hogy amikor a lány meglátja és megijed, hősiesen a segítségére siethessek. És ekkor kezdődött a baj : az egy dolog, hogy megijedt, de sajnos nem tudtam segíteni rajta, mert a tengerimalac befutott egy kis helyre és csak a lábacskáit láttam a bútor alatt iszkolni, majd nyoma veszett. A kislány meredten nézett rám, én pedig érezve a helyzet súlyosságát azonnal elrohantam abba az irányba, ahol az állat lábait utoljára láttam.

Ismét bemásztam a szellőzőbe és, amikor hallottam valami mozgást a hang fele vettem az irányt. Megint a stúdióban kötöttem ki és megint a színpadon. A malac meg sehol. Vagyis de : beszaladt a színpadra! Egyenesen két, párban táncoló lány lábai alá, akik bogyiszlói ugróst járva ugráltak szerrencsétlen felett. Nem volt mit tenni : ki kellett szabadítani onnan és sajnos jobb nem jutott eszembe, mint hogy felkapjam a színpad mellett lógó, bő inget és mintha a produkció része lennénk: beugrottam egy nagyon elbénázott tánclépés-szerűséggel és felkaptam a malacot.

lumidance_duda

Persze leutasítottak a színpadról, de legalább a kisállatot sikerült elrejtenem a bő ruha mögött. Most már csak annyit kellett tennem, hogy az inget visszajuttatom a tulajdonosának, aki lehet, hogy már keresi is, ezért gyorsan visszalopakodtam a színfalak mögé. Mikor már egy ideje csak kerestem ki az, akin nincs jelmez, valaki egyszercsak a fülembe dudált egy hatalmas hangszerrel és mérgesen kérdőre vont, hogy mégis mit csinálok az ő ruhájában, ami még nagy is rám. Dermedten néztem, majd kibukott belőlem, hogy csak a verbunkos fiú tengerimalacát akartam megmenteni. Ekkor felnevetett és a mérges tekintet mögül előbújt egy kedves arc, aki azt mondta, ha visszaadom neki az inget, segít biztonságos helyre tenni az állatot. Így került a malac egy karszalagos, kis dobozba, amit eldobva találtunk.

A nagy izgalmak után már nem mentem sehova, csak megvártam a felvétel kezdetét. Az utolsó táncprodukció, amit láttam, mielőtt elindultam az utolsó küldetésemre elrepített abba az időbe, amikor a Dédi volt gyerek és még nem ismerték a videojátékot és a szuperhősöket sem. Miután megnéztem, merengve mentem a verbunkos fiú öltözője felé, hogy letegyem neki a tengerimalacot. Aztán hazamentem és nagyon remélem, hogy nem ő okozta a pillanatnyi áramszünetet….

Fotó: Váradi Levente – Lumidance