Páva mese: A népviselet

Páva mese: A népviselet

A múlt heti belógasom elég kalandosra sikeredett. Mondhatni, majdnem sikerült magamat lelepleznem a tengerimalac segítségével. Úgyhogy megfogadtam, most nem hagyom, hogy bármilyen állatot rám bízzanak. Nagyi közben elkezdett intézkedni abban az ügyben, hogy néha belépőket szerezzen nekem, de egyelőre elég lassan halad a dolog, úgyhogy muszáj minden alkalommal kitalálnom valamit, de nem aggódom, eddigis mindig sikerült valahogy..

Eredetileg csütörtökön terveztem jönni, de szerdán bejelentették, hogy a tanár néni nem lesz az iskolában a pénteki utolsó órákon, ezért azt elengedték nekünk. Nagyon kedves dolog volt tőle, hogy így döntött, mert most nem kellett elhasználnom egy jó ropogós kis igazolást a távollétemről és mivel Anyuék ilyenkor dolgoznak, Nagyinak kellett értem jönnie, aki még a stúdióig is elvitt. Egyre jobban meglep. Ezt sose néztem volna ki belőle, ahogy azt sem, hogy eszébe jut pont úgy kitenni a kocsiból, hogy egy kisebb csoport gyerekkel együtt be tudjak menni a nagy kapun, ahol legutóbb csak a TV Maci segítségével tudtam átjutni.

Újra ott voltam… Újra rengeteg gyerek és rohanó felnőtt között tölthettem a napomat és újra alkalmam nyílt felfedezni a már egyre inkább ismerős világot, amit azelőtt sose láttam. Persze azonnal sikerült megint egy olyan szobába benyitnom, ahol éppen komolyan próbáltak valamit. Mivel ez konkrétan az általam is ismert Kis kacsa fürdik kezdetű dal volt, azt hittem pici lányok énekelnek, akik már nem lehetnek érdekesek egy nagy, majdnem 9 éves gyerek számára. De tévedtem. Szerintem még idősebbek is voltak, úgyhogy sikerült jól zavarba hozniuk. De ha ez nem lenne elég meg is kérdezték, hogy miért nem viselek népviseletet a próbateremben…. Teljesen leégettek,úgyhogy miután valamit halkan elmotyogtam, igyekeztem gyorsan távozni a helyszínről.

Népviselet… Ha ez kell ahhoz, hogy befogadjanak, akkor felveszem, de hol találok ilyet? Kitől szerezzek csizmát és kalapot és buggyos inget? Nagyinak is legalább 2 hét, mire megvarrja. Aztán ez is megoldódni látszott. Ahogy kimondtam magamban az előző gondolatokat, máris megjelent egy fiatal lány, aki egy sereg ruhával futott valahova. Nekem pedig több se kellett : elkezdtem követni.

A lány a ruhákkal egy hatalmas terembe tartott, ahol csak úgy lógtak egymás hegyén-hátán a népi cuccok. Ebből biztos nem olyan nagy baj, ha véletlenül eltűnik egy, ami később vissza kerül az eredeti helyére. Úgyhogy elkezdtem próbálgatni, melyik lehet jó rám es melyikben nézek ki leginkább úgy, mint egy komoly férfi. Aztán annyira bele lendültem a próbálgatasba, hogy egy idő után kíváncsi lettem, mi lehet jó azokban a hatalmas szoknyákban, amiket a lányok viselnek. Mivel biztos voltam benne, hogy a már zajló színpadi próbák alatt nem fog bejönni senki, nyugodtan kötöttem fel a kendőt is a fejemre. És ezt nem kellett volna…. pláne nem Minyon-os pólóban és az egyik szólótáncos fiú fekete csizmájában. Mert benyitottak és pont a csizmát keresték, ami valami iszonyat fontos volt a dombrádi verbunkosnak. Ott álltam, egy gitározó Minyonnal a pólómon, egy rózsaszín szoknyával a nadrágom felett, fejkendőben, a szemben álló srác csizmájában teljesen megsemmisülve és csak annyit tudtam elmotyogni, amit a kis kacsás lányok mondtak, hogy a népviselet nagyon fontos. A csizmát persze visszaadtam, majd gyorsan eltüntem a hatalmas ruhák között és addig vártam, amíg ki nem mentek.

Ez a látszólagos nyugalom is csak pár percig tartott… Ahogy kiment a verbunkos fiú, bejött egy tánccsoport, akik pont azt a szoknyát keresték, ami rajtam volt. Annyi spiritusz nem volt bennem, hogy újra elő merjek jönni, ezért, amikor kicsit arrébb mentek, lassan levettem a szóban forgó ruhadarabot és valahogy kitoltam a ruhák közti területre. Szerencsére megtalálták és nem fogtak gyanút, de valami olyasmit mondtak, hogy szerintük a lányok is lehetnek katonák… Ehhez már nem fűznék semmit.

Mivel hamarosan kezdődött az élő show, úgy döntöttem nem keverem magam nagyobb bajba és bemegyek a stúdióba megnézni, mi is lesz ma. A szellőzőről hallani se akartam, ezért egy sok gyerekes család mellé állva jutottam be abba a terembe, ahova csak nagyon kevés embert engedhetnek be, de mivel nagyon gyorsan elfoglalták a helyet, megint a színfalak mögé kellett mennem. Az este későbbi részében, már egészen hasznos voltam : én segítettem titokban a cimbalmos fiúnak eldönteni, hogy melyik ütővel játssza a Felső-Tisza vidéki zenét, amit magával hozott.

Aztán már csak figyeltem: megnéztem, hogyan kell igazi férfiasan összecsapni a csizmát, amit egy bánffyhunyadi magas srác mutatott be, majd teljesen elvarázsolódtam az utolsó produkciótól, amikor a sötétből előbukkanó, színes mellényes lányok mellénye alól előkerültek a ma már közelről is megismert szoknyák, amikkel csak úgy ropták a táncot.

Aztán az utolsó pillanatban kiszöktem és azon kezdtem el gondolkozni, hogy legközelebb muszáj lesz valami jó ruhát magamra öltenem, úgyhogy Nagyinak igyekeznie kell majd a varrással a következő héten….

Fotó: Váradi Levente – Lumidance