Páva mese: A Mikulás, vagy ki

Páva mese: A Mikulás, vagy ki

Legutóbb, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy le fogok bukni és soha többet nem mehetek be a stúdióba. De Nagyi csak megviccelt. Ahogy meglátott ácsorogni a kapunk előtt, azonnal kijött és még jól ki is nevetett. Néha, tényleg meglepően laza …. De gondolom, tanulságnak szánta.

Egész héten a pénteki napra készültem. Kitaláltam ugyanis, hogy minden lánynak veszek egy csokit, amit egy kísérőlevéllel együtt elrejtek a cipőikbe amíg nincs rajtuk. Úgyhogy fogtam magam és miután kiválasztottam, melyik lány kaphat tőlem ajándékot, elmentem és megvettem a különböző féle Mikulás figurákat. Az üzeneten nagyon sokat gondolkoztam, hogy elég csak egyet megírni, úgyse beszélnek egymással én pedig több energiát szánok arra, hogy válogathassak. De tartaléknak mégis megírtam és eltettem mindet.

Nagyon korán kellett beérnem ahhoz, hogy ezt a komoly küldetést teljesíthessem, ezért muszáj volt újra bebizonyítanom, hogy eléggé beteges gyerek vagyok. Direkt azt csináltam, hogy amikor hazafele értem, levettem a sálat, hogy Anyu ezt a sok kimaradást egyszerűen azzal a meggyőződéssel nyugtázhassa hogy: én megmondtam! De tökéletesen játszom már és Nagyi is csak nevet rajtam.

Szóval teljes magabiztossággal sétáltam az ajándékokkal a zsebemben a stúdió felé és határozottan azt mondtam a biztonsági őrnek, hogy Kocsis Enikő rokona vagyok, akinek ezt a csomagot, ami nálam van, be kell vinnem. Az egyik őr már be is engedett volna, de a másik felhívta Enikőt, ráadásul azzal, hogy a kisfia keresi. Éreztem, hogy gyorsan kell cselekednem, ezért mielőtt Enikő válaszolhatott volna, hogy nincs is fia: gyorsan bebújtam az ajtó alatt és berohantam az egyik terembe. Messziről még láttam, hogy keresnek is.

De megint benn voltam. Egy nagy csomag csokival a szatyromban. Ahogy az öltözők fele vettem az irányt ismét összefutottam a dudán játszó fiúval, akinek legutóbb véletlenül magamra vettem az ingét és ő ismét csak annyit kérdezett, hogy mit keresek ott. Először megijedtem majd eszembe jutott, hogy múltkor még segítettem is neki és ezért megkértem, hogy segítsen ő is kitalálni, melyik cipő, melyik lányé lehet. Szerencsére egy kis csoki fejében hajlandó volt elmondani mindent, amit tud és szépen tele tettük mindegyik kislány cipőjét ajándékkal, majd elment hogy elkészítsék a bejelentkező videóját.

Újra egyedül voltam az öltözőben , de csak nem jött senki, leszámítva egy fiút aki kétségbeesetten keresgélte a sötétrózsaszín ingét.

Egy ideig… Mert annyira sokat kellett várni, hogy szinte gyanús lett és gondoltam, ha úgysincs jobb dolgom, felkutatom a többieket, akik ekkor épp az ebédlőben voltak. Odamentem, beálltam a sorba, hátha hallok valamit, mire a dudás fiú egyszercsak karon fogott és ijedten azt mondta : véletlenül összecserélte a cipőket és most az összes tánccsoportos lánynak ugyanazt a szöveget rakta le.

Azonnal visszafutottunk, de már késő volt : a cipők ugyan benn voltak, de a csokikat valaki elvitte. Nagy erőkkel kezdtünk el keresgélni, de sehol se találtuk. Valaki vagy megette vagy ellopta azokat , legrosszabb esetben azért hogy a saját nevében átadhassa a lányoknak.

A dudás közben behívott egy énekest, aki az öltöző melletti szobában gyakorolta a nagyecsedi népdalokat, hogy segítsen nekünk megtalálni, ki lehetett az és hol vannak az ajándékok. Cserébe ők is ráírhatták a nevüket azokra a kártyákra, amik a lányokmak mentek. De ő se járt nagy sikerrel, így úgy tűnt, minden veszve van.

Nagyon lehangoltan néztem végig a szép kislány és fiútestvére által adott gyors táncot és a bukovinai ritmusra járó csoportot, majd lógó fejjel elindultam hazafele, amikor egyszercsak kifelé menet meghallottam a pici lány hangját, aki boldogan kiáltott fel, hogy talált egy névre szóló ajándékot a csizmájában, amit az öltözőben hagyott. Majd egyre több lány hangját kezdtem hallani, akik szintén találtak valamit a saját cipőikben. A hír hallatán a masik két fiú is felkapta a fejét és mind odafutottunk. Az ajándékok a helyükön voltak és még a fiúk nevei is rajta voltak a kártyákon!

Azt hiszem járt ott ma valaki…

Fotó: Váradi Levente – Lumidance