Páva mese: A beszélgetés

Páva mese: A beszélgetés

Az időjárás november végére igencsak csípősre fordult, ami valamiért ott, a stúdió szomszédságában sokkal hidegebbet jelentett, mint a város bármely másik pontján és ez kapóra jött ahhoz, hogy beteget jelentsek. Nagyi egy sanda mosollyal az arcán érkezett hozzánk, de nem szólt semmit, csak leült velem szemben és figyelte, hogyan játszom el a nagybeteget. Igyekeztem megnyugtatni, hogy most az egyszer az ellenörzőmmel kapcsolatban sincsenek elmaradt ügyeim és tartom magamat ahhoz, amit elvárt a cinkosságért cserébe. Aztán elengedett, azzal a feltétellel, hogy délután 4-re visszaérek.

Elindultam a stúdió bejárata felé bízva abban, hogy szerencsém lesz és ismét bejutok valahogy. Ahogy közeledtem az ajtó felé, észre vettem Süsüt, akit éppen akkor hoztak vissza, ahogy a legutóbb a TV Macit is. Gondoltam magamban, hogy így biztos kudarcot vallok, Süsü sose segít, de most valahogy helyre állhatott a memóriája, mert amikor mellé lopakodtam, eltakart a kezével és ismét benn találtam magamat.

Úgy gondoltam, az előző alkalmakkal ellentétben most egy kicsit egyszerűbb módon szeretnék megismerkedni a többi, hozzám hasonló korú gyerekkel és így talán meg fogom érteni a lényegét annak a dolognak, aminek eddig csak a megfigyelője voltam. Ez utóbbi sikerült is, az előbbire persze hiába számítottam.

Elsőre a tervem megvalósításához az ebédlő tűnt a legalkalmasabbnak. Csak beállok a sorba és elveszem azt amit a többiek is esznek, majd leülök az egyik szólótáncos vagy páros előadók mellé és összeismerkedek velük. Az elején jól is indult minden, aztán mikor elkezdtem, beszélgetni az egyik lánnyal, aki azt mondta, hogy este rimóci dalokkal fog versenybe szállni, minden újra bonyolult lett. Mikor éppen hátra akartam fordulni, hogy udvariasan elvegyek neki egy tálcát egyszercsak egy másik helyen volt. Vagyis nem ő, hanem a testvére, aki kiköpött hasonmása volt. Persze már egy nagy adag levessel a kezében, amit ijedtségemben sikerült jól ráöntenem.

Elnézést kértem és megpróbáltam olyan gyorsan elhagyni a termet, ahogy csak lehetett, de ez se ment könnyedén. Ahogy kiálltam a sorból, egy magas ember megragadott, szigorú hangon megkérdezte, ki vagyok és van-e valamilyen jegyem. Persze nem volt, úgyhogy azt mondtam, visszamegyek érte. Neki is iramodtam, de a termet elhagyva sikerült belerohannom egy csapat zenészbe, akik éppen inderjút adtak és arról beszéltek, hogy horvát népdalokat fognak bemutatni. Persze, jól felborítottam őket a hangszereikkel együtt.

Ezután ismét azt láttam jó ötletnek, ha a régi trükkhöz folyamodva a szellőzőn keresztül találok valami biztonságos helyet,úgyhogy bebújtam és egy üres, kisebb szoba felé vettem az irányt, ahol egy szék, valamint egy tükrökkel felszerelt asztal állt, a falon pedig egy női ruha lógott.

Egy ideje ott voltam már, amikor telefonnal a kezében bejött egy fekete, hosszú hajú nő – én hirtelen bebújtam egy nagy ládába – szerencsére velem mit sem törődve leült az egyik székre és ezután legalább egy negyed órán keresztül beszélt. Mialatt lelkesen beszélt a láda titkára próbáltam rájönni. Hogy is kerülhet egy ekkora láda egy öltözőbe, miért vannak benne apróbbnál, apróbb szines dobozok, s ekkor hirtelen egy hozzám hasonló ezüst ruhás bábut is megpillantottam. Aztán hirtelen nagy csend és világosság lett. A hölgy rájött, hogy egész végig itt voltam az öltözőjében. Meglepett arccal csak annyit kérdezett, hogy ki vagyok, melyik csoportból és miért szeretném a show előtt megtudni, hogy kiről, mi a véleménye.

Úgy éreztem, ennél, amit éppen hitt rólam, még az igazság is jobban hangzik, úgyhogy bevallottam, hogy csak belógtam, nem tartozom semelyik csoporthoz. Pusztán érdekel mi megy itt, mert tetszik, de még nem értem teljesen.

Szerencsére elég jól fogadta a dolgot és ahelyett, hogy kidobott volna, elkezdett nekem mesélni arról, hogy mennyire fontos az, hogy a mai világban is ápoljuk a népművészetünket, hogy tudjuk, honnan jöttünk és mindemellett legyünk nagyon büszkék is rá. Elmondta, hogy az országon belül rengeteg féle népzene, néptánc, néphagyomány létezik és mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége határon belül és a határmenti területeken is, ahol ugyanolyan magyar származású gyerekek laknak, mint én. Elmesélte, hogy ezeket minden csoportnak tanítják területtől függetlenül és a műsorban is az az érdekes, hogy minden előadó más táj művészetét képviseli.

Mikor azt mondtam neki, hogy jövőre én is indulni szertnék, nagyon meghatódott és bár azt is elmondta, hogy ez egy picit nehéz feladat lesz, megígérte, hogy segíteni fog. Elmesélte, hogy a többiek egészen kicsi koruktól kezdve azzal foglalkoznak, hogy megtanulják azokat a lépéseket és dalokat, amiket itt előadnak a produkcióban és be is mutatott egy tíz éves táncosnak Csíkmadarasról valamint egy másiknak, aki valami cigány botolóval fog majd színpadra lépni. Persze igyekeztem végig hozzáértően bólogatni.

Nagyon megörültem Enikő kedvességének és végre egy picit én is bennfentesnek érezhettem magam. Attól is megnyugodtam, hogy megígérte, segíteni fog, hogy minél jobban magamba szívjam a népművészetet. A gond csak az volt, hogy elmúlt 4 óra és Nagyitól meg csak egy SMS se jött, hogy innentől hozzá kellene hazamennem….

fotó: Váradi Levente – Lumidance